Arról a sok magányos emberről

Október 28-án, hétfőn 14 és 15 óra között a Kosztolányi Dezső Színházban megállt az idő.

Az általános iskolás és középiskolás diákoknak lehetőségük nyílt megtekinteni az „Az a sok magányos ember” című darabot, amelyet a nagybecskereki CEKOM és a szabadkai „Klára és Rosa” egyesület „Együtt – Másképp” című közös projektjének befejezése alkalmából adtak elő.

Az előadás mély és érzelmes történetet mutat be, amely a magány témáját dolgozza fel, kutatva az okait és következményeit.

A cselekmény középpontjában egy fiatal lány, Merima áll, aki egy közeli személy elvesztésével szembesül, és egyre mélyebb szomorúságba és elszigeteltségbe süllyed. A döntő éjszaka folyamán Merima a környezetéből származó emberek formájában megjelenő „árnyékok” segítségével átmegy saját érzelmi állapota felismerésének és elfogadásának folyamatán, ami mélyen introspektívvé teszi az előadást.

A magányosság átszövi a különböző szereplők történeteit, és ahogy utólag megtudtuk a színészektől, ezek a saját személyes történeteik.

Merima harca univerzális, különösen a fiatalok körében, akik gyakran szembesülnek hasonló érzésekkel.

Az előadás arra hív, hogy nyíltan beszélgessünk a magányról, a veszteségről és a közösség erejéről, és ezek a motívumok különösen jelentősek a mai társadalomban, ahol gyakran megbélyegzik az érzelmek kifejezését.

Az a sok magányos ember…
Vajon honnan jönnek?
Az a sok magányos ember…
Vajon hová tartoznak?

A The Beatles Eleanor Rigby című dala végigvonul a darabon, mint a magány erőteljes szimbóluma.

A dal Eleanor Rigby-ről szól, egy olyan nőről, aki magányosan él, és anélkül hal meg, hogy bárki is észrevenné, és McKenzie atyáról, aki a temetésekért felel, de a saját magányával szembesül.

Habár ezeket a szereplőket Paul McCartney kitalálta, sorsuk sok ember valóságát tükrözi, mert habár fizikailag jelen vannak, gyakran érzik magukat elszigetelve. És itt van Hachiko története is, a hűséges kutyáé, aki a vasútállomáson várta a gazdáját évekkel azután is, hogy az meghalt, és a fáradhatatlan lojalitás és szeretet szimbólumává vált, de azé a szenvedésé is, amit a veszteség idéz elő.

A Predrag Kranjac által vezetett kreatív csapatnak a szereplők személyes történetein keresztül sikerült érzelmi, mentális és társadalmi szemszögből ábrázolnia a magányt. Az előadás finomanírja le, hogyan tud hatni a magány a fiatalokra, szembesítve őket a halál, a veszteség és a magány témájával. Ebben a történetben a színészek saját tapasztalataikat és érzéseiket hozzák, mely által az előadás hitelessé válik és közel kerül a közönséghez.

Az, hogy nem szégyen másnak lenni, valamint, hogy fontos segítő kezet nyújtani azok felé , akik magányosak, és nem elítélni őket, erőteljes felhívás az együttérzésre és megértésre, különösen egy olyan időszakban, amikor a fiatalokat könnyen elvonják a külső hatások és elvárások, miközben a a felnőttéválással járó kihívásokkal is szembesülnek.

Különösen nagyra értékelendő a fiatal színészek bátorsága, akik merték megosztani a történeteiket és nyilvánosan előadni azokat, megnyílva mindenki előtt és szembenézve saját érzelmeikkel. Az előadás után kiemelik, hogy az, hogy ezt megtették, megkönnyebbülést hozott, és lehetővé tette, hogy könnyebben elfogadják és megértsék érzéseiket.

A színpadi mozgás és Neda Kovač koreográfiája további dimenziót adott az előadásnak, míg Boba Vidrić és Predrag Kranjac hang- és fénytervei belső nyugtalansággal teli hangulatot teremtettek, ami mindenféle erőltetés nélkül átragadt a közönségre már a darab első perceiben, és lehetővé tette, hogy valóban átéljük az érzelmeket, még akkor is, ha valaki közülünk még sohasem ismerte ezeket.

Az előadás befejeztével a CEKOM alapítója, Smiljana Tucakov és a Klára és Rosa Egyesület társalapítója, Gordana Vukov Ciganjik egy inspiratív beszélgetést indított a színészek és a közönség között, amely során a színészgárda tagjai megosztották meglátásaikat és egyéni tapasztalataikat, amelyek inspirálták a színpadon megjelenő történeteket.

Ez az interaktív rész lehetővé tette a mélyebb kapcsolódást az előadók és a nézők között, a közönség pedig – a legkisebbektől a legidősebbekig – aktívan részt vett a benyomások megosztásában és a kérdésfeltevésben.

Kiemelnék egy lányt, aki bocsánatkéréssel fordult az előadókhoz, azt állítva, hogy a szabadkai közönség „nem a legjobb”, de éppen ellenkezőleg, azt mondhatjuk, hogy büszkék vagyunk a „gyerekeinkre”, mert hihetetlen figyelemmel és tisztelettel kísérték az eseményt, bebizonyítva, hogy bármilyen világot is hagyunk rájuk, megvan bennük az erő és a képesség arra, hogy jobb helyet teremtsenek belőle.

A CEKOM, azaz a nagybecskereki Fiatalok Kreatív Fejlődésének Központja, a több mint 20 éves fennállásával, nemcsak egy olyan egyesület, ami összegyűjti a fiatalokat, hanem aktívan foglalkozik azokkal a problémákkal és dilemmákkal, amikkel a fiatalok szembesülnek.

Külön tapsot érdemelnek azok, akik önzetlenül áldoznak magukból és idejükből arra, hogy megtanítsák a fiataloknak mindazt, amit sajnos ritkán tudnak megtanulni az iskolákban.

Tulajdonképpen, „Az a sok magányos ember” nemcsak lehetőséget kínál fontos témákról beszélgetni, hanem emlékeztet a közösség erejére és a fiatalok problémáiról való beszélgetés fontosságára.

Az olyan szervezetek, mint a CEKOM és a „Klára és Rosa” azért jöttek létre, hogy inspiráljanak és beszélgetést kezdeményezzenek, küzdve olyan eszmékért, mint a jobb társadalom és az empatikus egyének, akik szeretnének növekedni és fejlődni, hisznek abban, hogy a művészet mindenkié, nemcsak a szakembereké, és igen hatásos eszköz a kapcsolódásra, a kifejezésre és a tanulásra.

A szabadság és a kísérletezés terének megnyitásával és a művészet demokratizációjával nemesítjük az emberek életét, megerősödünk és kapcsolódunk. A minőőségi és mély kapcsolatok az emberek között azok, amik a jelen pillanatnak értelmet adnak, és a felnőttek felelőssége, hogy ezeket az értékeket és készségeket átadják a fiatalabb generációknak.

 

A szöveg szerzője: Anamarija Tumbas